„Megtudják-e mutatni a részletek az egészet? Ha igen, miként? Milyen lesz az összkép, milyen lesz a ritmus?”
Ez a gondolat foglalkoztatott, miközben válogattam a kiállításra szánt fotókat.
A sorozat fotói 2012-2024 között készültek, különböző, Háromszéken szervezett rendezvényeken: a Népzene- és Néptánctalálkozókon, a Perkő- Gyermek- és Ifjúsági Táncegyüttesek Találkozóin, a XIII. Erdélyi Néptánc Antológia gálaműsorán, valamint a Heveder Zenekar koncertjén.
A „Részletek varázsa” című kiállításomat 2024. május 28-án, a 18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozója keretében Tamás Dénes író, kritikus, a csíkszeredai Sapientia EMTE Társadalomtudományi Tanszékének tanára nyitotta meg.
A sorozat 28 darab 20×30 cm-es, kiállításra kész (paszpartuzott) fotóból áll.
Tamás Dénes:
Intimitás és dinamizmus
– Toró Attila „Részletek varázsa” című fotókiállítása elé –
Köszönöm Attila a felkérést. Köszönöm, hogy bizalommal fordultál felém, hogy nyissam meg ezt a kiállításodat is. Valahol mind a ketten a fotók, a képek szerelmesei vagyunk – ezt egy idő után észre veszi az ember ebben a városban. Én inkább lelkes szemlélőként és amatőr kattogtatóként, te sokkal inkább szakavatott fotográfusként, különböző szakmai szervezetek tagjaként, akit Sepsiszentgyörgyön már évek óta elsősorban fényképezőgéppel a nyakában tudunk magunk elé képzelni, olyan emberként, akinek figyelmes tekintetét semmi nem kerüli el abból, ami megörökítésre méltó.
Ezért nem lepődtem meg azon, hogy a rengeteg felhalmozott fotóid között egy egész kiállításnyi lapult meg olyan képekből, amelyek a néptáncot, a néptánc világát örökítik meg. Lehet archívumodban több kiállításra való rejtőzik még. Mindenesetre, most itt állunk több mint harminc lehívott és kinagyított fénykép előtt, úgy gondolom egy nagyon szerencsés pillanatban, hiszen a 18. Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek Találkozójának egyik megnyitórendezvényén vagyunk, a találkozó keretében pedig a táncot, a néptáncot nemcsak fotón, hanem, számos kitűnő előadás formájában, a maga valóságában élvezheti az arra kíváncsi tánckedvelő. De még ez előtt megállhatunk a fotók előtt, és elgondolkozhatunk azon: mi az, amit a táncból a fotók elénk állítanak, mi az, amire felhívják a figyelmünket? Mit is tesz hozzá Attila fotóművészete a tánc világához? Az állókép a mozgósban levőhöz. Az szemlélet idejéhez igazodó az időben kibontakozóhoz.
Mert azt gondolom ez itt a lényeg. Kimerevíteni egy pillanatot abból, ami folyamatos mozgás, változás. Hiszen erre törekednek Attila fotói. A tánc egy olyan művészeti forma, amely az emberi test mozgását és kifejezőképességét használja, a táncosok képesek átélni és megmutatni az emberi test képességeit és korlátait. Megállítani a táncot, kinagyítani, közel hozni részleteit, megmutatni belőle olyasvalamit, amit másként nem tudunk észrevenni – úgy gondolom, ez egy érdekes teljesítmény, aminek érdemes időt szentelni, alkotóként, de nézőként is. Hiszen ennek a törekvésnek az eredményeit láthatjuk körben a falakon.
Két fogalmat emeltem ki a megnyitóbeszédem címében: az intimitás és a dinamizmus kifejezéseit. Úgy gondolom, ezek kulcsokként működhetnek az itt látható kiállításhoz.
Intimitás, bensőségesség. A tánc közösségi esemény. Legtöbbször másokkal táncolunk. Odaadjuk az érzelmeink a táncnak, a másiknak. Nagyon érdekes művészi döntésnek tartom, hogy az emberi arcok többnyire kimaradtak ezekről a fotókról. Mintha elvonnák a lényegről a figyelmet. Ezek helyett a végtagok, a kezek és a lábak beszélnek. És micsoda kifejezőerővel! Fiatal kezek és öreg kezek – áthidalják az időt és megbabonáznak törékenységükkel. A kapcsolódást keresik ezek a kezek, hol a másikhoz érnek, reménykedve belekapaszkodnak, hol félősen összekulcsolódnak az ölekben. Nem egyszerű a másikhoz eljutni, közel kerülni hozzá, megtartani ezt a közelséget – sugallják nekünk. Az alulnézet, mint perspektíva erőteljesen érvényesül. Mi történik a lábakkal? Honnan is derülhetne ez ki, mint ezekről a képekről. Lábak rengetegében járunk. Meztelen lábakat, cipőbe és csizmába bújtatott lábakat látunk. Megtartanak a lábak, rájuk támaszkodik, rajtuk mozdul el az, amit majd táncként tudunk azonosítani. És még megannyi részlet, a beavatás állóképei, az elegancia, a tartás jelzései.
Megállítani a robbanékonyságot – erre is képesek ezek a fotográfiák. Örök festői és fényképészeti feladat ez. Igazi varázslat, mondhatom. Látni az elmozdulót, a lendületet, a kirobbanót azon, ami különben nem mozdul. Ehhez csak a megfelelő pillanatot kell kiemelni a mozdulatsorból, a termékeny pillanatot, ahogy az esztétika mondja, amely sejtetve tartalmazza mind a megelőző, mind a rákövetkező eseményt. Ettől tudjuk az időt, a változást megsejteni egy álló képen.
Az állóképek szemlélése után különös lehetőség adódik számunkra. Kicsit később fel lehet menni az emeletre és meg lehet tekinteni egy táncelőadást. Ahogy többször az elkövetkező napokban. Utána vissza lehet jönni és újra megtekinteni a fotókat. Összevetve a két élményt világosan kitűnhet, hogy a fotók végső soron azt mutatják meg nekünk a néptánc delejező világából, ami másként nem látható. Ennek megmutatásához azonban kellett egy figyelmes tekintet, egy ember, aki résen volt, hogy kiválaszthassa nekünk ezeket a látványokat.
Köszönjük ezt neked Attila!
Köszönöm a figyelmet!
