A fotósorozat 22 darab – 50×70 cm-es méretű műanyag lapra kasírozott (kiállításra kész) fotóból áll.
A „Felhőmesék” című kiállításom 2014. március 7-én, Sepsiszentgyörgyön, majd április 22-én Baróton volt látható.
Tamás Dénes: Az égi és a földi városról
- Toró Attila „Felhőmesék" című kiállítása elé -
Pehelyfelhő, bárányfelhő, fátyolfelhő, párnafelhő, lepelfelhő, esőrétegfelhő, gomolyos rétegfelhő, rétegfelhő, gomolyfelhő, zivatarfelhő – a magyar nyelv ezeket a megnevezéseket használja a felhők osztályozására. Hány megnevezést ismerünk ezek közül? Hányat használunk? S még ha használjuk is őket, sikerül-e ezáltal kimerítenünk azt a gazdagságot, amit a felhők látványa felkínál nekünk?
Voltak korok, amelyek többet tudtak az égről. Amelyek a felhők közé ültették Zeuszt és szertelen, civakodó udvartartását, amelyek Isten városát sejtették a gomolygó felhők mögött. Aztán kiürült az ég, az istenek visszavonultak, már nem ereszkedik senki alá az égből, legfeljebb újra és újra Superman és társai, az amerikai álomgyár torz képzeletvilágának termékeiként.
De a felhők maradtak.
Hogyha elfelejtettük volna ezt, akkor újra rájuk csodálkozhatunk Toró Attila szépen komponált, harmonikus fényképeiről.
Toró Attilát majdnem mindenki ismeri itt Sepsiszentgyörgyön. Ha nem is személyesen, akkor munkája közben, hiszen látható, ahogyan néhány hasonló társa is, ő is ott van minden közösségi megmozduláson, kulturális eseményen, kezében fényképezőgépe, ez a különös fegyvere. S míg mindenki megengedi magának, hogy feloldódjék az események hangulatában, hogy átvegye a történések ritmusát, addig Attiláék azzal vannak elfoglalva, hogy megtalálják azt az ideális látószöget, ahonnan befoghatók ezek az események, megörökíthetők, képekbe zárhatók. Ahogyan a termek sarkában, az első sorok szélén kuporognak, ahonnan néha-néha besasszéznak az események előterébe, hogy elkattintsák fényképezőgépeiket, úgy néznek ki ők, mintha egy különleges megbízatás alapján működő elit csapat, esetleg egy régi rend tagjai lennének.
De nemcsak ezeken a rendezvényeken van Attilának feladata, hanem a városban is, vagy a várost befogadó térségben. Attila egy igazi városi polgár. Egy aktivista, a szó eredeti értelmében. Mindegy, hogy egyet értünk vagy sem tetteivel, megnyilvánulásaival, de mindannyian tisztelhetjük benne a változtatni akarást, a harcos kiállást a közösségi ügyekért.
Ezért különös gesztus, hogy egyszer csak Attila felemelte objektívjét az ég fele és elkezdte a felhők továbbfutó foszlányait, gazdag, befoghatatlan formáit fényképezni. Mintha arra ébredt volna rá, hogy a város önmagába csak egy holt hely, szűkös átvezető utak, terek, szürke betontestek foglalata, bezárkózásunk, klausztrofóbiánk, egymásra acsarkodó indulataink terepe. Szent Ágoston írta az Isten városa című művében: „A földi város egy bizonyos része ugyanis a mennyei város képmása lett, mégpedig nem azért, hogy önmagát, hanem, hogy a másikat jelezze.". De hogyan tudja jelezni a földi város a fentit, ha teljesen elszakadt tőle, ha bárminek, ami benne történik, nincs kapcsolata a fent megmutatkozó szabadsággal, nyitottsággal? Valahogy fel kell emelni a pillantást, az ég fele kell vonzatni a tekintetet, és mi szolgálhatná ezt jobban, mint a felhők megörökített, formagazdag látványa. Attila képeiről valóságosan árad az a szabad, tágas szertelenség, amit annyira szeretünk viszontlátni a felhők játékában. És én még egy vonatkozást nagyon fontosnak tartok. Legyenek bármennyire hatalmasak, lenyűgözőek, impozánsak, a felhők legtöbbször nem szakadnak el a várostól, a város épületeitől, ismerős vagy akár szimbolikus értékkel bíró formáitól. A legtöbb képen világosan látszik, hogyan érvényesül az aranymetszés szabálya. A következő képlet szerint: a kicsi (a város) úgy viszonyul a nagyhoz (az éghez, a felhőkhöz), mint a nagy (a felhők) az egészhez (a város és a felhők kapcsolatához). Ezt a kapcsolatot sokszor a formák is jelzik, a lent és a fent között létesülő tükörjáték. Néha talán túl harmonikusnak tűnik az így létrejövő arány, túl szépen komponáltnak vélhetjük a beállítást. De a cél mindig világos: túlemelni a földi, városi formákat saját zárt rendszerűkön, beemelni őket egy olyan összefüggésbe, ahol a formák vonatkozás nélküli szabadsága sejlik fel.
Ki tudja ma meglátni az égi várost? Ki tudja ma meséltetni a felhőket? Valószínű senki. Ahhoz, hogy egyszer mesélni kezdjenek nekünk a felhők, meg kell tisztítanunk tekintetünket, szabaddá kell tennünk látásunkat. Ezt a célt szerintem szolgálhatják Attila fotográfiái. És ha egyszer tiszta lesz nézésünk, nem béklyózza le a sok limlom, kacat, szűkös forma, talán azt is meghalljuk, mit mesélnek újra, nekünk városlakóknak, a felhők.
Köszönöm a figyelmet!
2014. március 7., Sepsiszentgyörgy
Sajtóvisszhang:
- Toró Attila felhőmeséi fotográfiákon
2014. március 8. - Mózes László | 3szek.ro - Felhőmesék – Sepsiszentgyörgy más szemmel
2014. március 06. – Gy. Turoczki Emese | szekelyhon.ro
